Nagyon uncsi, nagyon hosszú
Akkor beszámolok hát:
Szerdán reggel tehát elindultunk Belfastba. A múltkori nyaralásból tanulva, amikor is kikaptam, mert túl sok kaját készítettem össze (nem értem, miért baj, hogy volt egy külön kis utazótáska teli mindenféle földi jóval: mazsolával, barackbefőttel, csokis keksszel, például), most átestem a ló túloldalára, úgyhogy délben AV kopogó szemmel kérdezte meg, hogy tuti nem csináltam-e egy-két szendvicset, mire én csak bánatosan tudtam rázni a fejem, hogy nem, nem, tényleg nem, ellenben van két korpás bucim, azt elrágcsálhatjuk üresen. A határ közelében tehát savanyú arccal (én mondjuk néha-néha röhigcsélve, milyen csóró már ez a kaja) elmajszoltunk egy-egy bucit, csak úgy, szőrén, majd utána hálistennek mindketten rákattantunk a tájra meg a tényre, hogy az Egyesült Királyságban vagyunk és el is felejtettük, hogy éhen pusztulunk.
Vicces módon, amint elmaradoztak a táblákról az ír feliratok, a km / órában megadott sebességhatárok átváltottak mérföld / órára (a méter pedig hirtelen yarddá vált), körülöttünk pedig megsokasodtak a béna angol rendszámok - úgy éreztük külföldön vagyunk... Ezt az érzést tovább erősítette bennünk, hogy Észak-Írországban agresszívebben vezetnek, mint nálunk, hiszen míg Írországban fél év alatt egyetlen egyszer nem villogtak le, bármi történt, Északon ez alatt az öt nap alatt ez nem egyszer megtörtént, többek között rögtön ezen az első napon, amint átléptük a határt. Na mindegy, hiába no, más ország, hiába vannak azonos szigetre száműzve.
Belfastba tehát 2 körül érkeztünk meg és bár a szállást hivatalosan csak 4-től lehetett volna elfoglalni, szerencsére már kész volt a szobánk, úgyhogy egy gyors kipakolás után elindultunk gyalog felfedezni a környéket. Mivel a Botanikus kert csak 5 percre volt, ott kezdtük a nézelődést. Átsétáltunk az egyetemi negyeden (Itt AV megjegyezte, hogy olyan, mintha zombik között lennénk, mindjárt elénk ugrik valami véres arcú szörny, jajj de borzasztó... (Ez a hozzászólás részben amúgy annak köszönhető, hogy egy ideje rákattant a Half life nevezetű idiótaságra és a hely egy kicsit tényleg hasonlított a játékban látott tájékra...)), beandalogtunk a botanikus kertbe, megnéztük a két üvegházat - amik közül az egyik nekem különösen tetszett, mert úgy van kialakítva, hogy az ember a trópusi növények tetejénél sétálhat körbe - majd miután ekkor már tényleg az éhhalál szélén álltunk, úgy döntöttünk, bekapunk valamit. Amint átböngiztük a közeli éttermek kínálatait, megállapítottuk, hogy az éttermeket illetően igaz a hír: míg Belfastban 15 fontból két ember már meg tud kajálni, Dublinban ezt kb a duplájából ússza meg minimál szinten - ami tekintve, hogy a fontot lassan egy az egyben váltják az euroval, azért nem rossz teljesítmény... Végül a sok kínai, indiai, miegymás étterem közül a Subway-re esett a választásunk, mert úgy gondoltunk, majd este eszünk komolyabbat, most bekapunk valami gyorsat, aztán irány a város. 6,99-ért kaptunk is hát két kis szendvicset, két kis üdítőt és két csokis cookie-t, ami tűzoltásnak elég volt, de azért valljuk be nem volt az a csodakaja. A gyors ebéd után lesétáltunk a városba, ami nagyjából 10-15 percre volt tőlünk. Elsétáltunk egy nagy mozi, a BBC és az Ulster Hall előtt, közben pedig megállapítottuk, hogy Belfast sokkal-sokkal inkább hasonlít Pestre, mint D. Az utak szélesebbek, a járdák dettó, az épületek többsége olyan, mint a 8. kerületi nagy polgári lakások és ráadásul a jónép is szemetel... (D-ban még sosem láttam senkit, aki ne a kukába dobta volna a szemetét, itt viszont már az első délután láttuk, ahogy a földre üríti a zsebeit egy agyonsminkelt kiscsaj.) Az Ulster Hall után beleakadtunk a City Hall-ba, ami kívülről gyönyörű és ami mellett ott pörög-forog a Belfast Wheel. Még jó fél órát bolyongtunk a központban, nézelődtünk (Grand Opera House, Spires Mall ez utóbbi egy nagyon szomorú építmény, úgy néz ki, mint egy templom, de tuladonképp bevásárlóközpont), ámuldoztunk, majd hat körül hazasétáltunk és bevetettük magunkat a forró fürdőszobába, mert eddigre már kockává fagytam a magam részéről. Fürdés után lesétáltunk a Subway-be (50 méterre volt, ez az egyetlen ok) és egy mini-wrap és egy szenya társaságában szép csendesen eltöltöttük az estét és elterveztük a másnapot.
Mivel csütörtökre viszonylag jó időt mondott az időjárásjelentés, úgy döntöttük, ekkor megyünk el a Giants' Causeway-hez. A hotelben megreggeliztünk hát (AV valami botrányosan ronda palacsintát evett citromos-mézes öntettel, én meg maradtam a Full English Breakfast-nál (ami kb ÍGY nézett ki, de én a tükörtojást kihagyattam, a gomba meg alapból nem volt része a reggelinek)) és nekivágtunk a nagy kalandnak. Hogy szép tájakat lássunk útközben is, a tengerpart felé vettük az irányt és szépen a part mentén autókáztunk fel északra. Carrickfergusnál ugyan megálltunk, hogy megnézzük a kastélyt kívülről, de nagyjából negyed óra és egy kis parti séta után már indultunk is tovább. Ezután egyszer még megálltunk (nem tudtunk ugyanis ellenállni a tengernézegetés csábításának), de öt perc fotózgatás után újra úton voltunk Ballintoy felé, első igazi állomásunk a Carrick-a-rede függőhíd volt ugyanis. Bár útközben egyszer elkezdett szemerkélni az eső, úgy gondoltunk, mire megérkezünk, úgyis eláll, ami tök jól be is jött, hiszen mikor leparkoltunk, már csak egy óriási teljes szivárvány fogadott a tenger felől. A helyről egyébként tudni kell, hogy a pénztár és a híd között kicsit több, mint 1 km van, ami nem is sík, vagyis jó 20 perces sétába kerül elérni A látványosságig, ami mondjuk nem is lenne gáz, ha nem Írországban lennénk, ahol öt percenként változhat az időjárás, de sajnos ott vagyunk. Lényeg a lényeg, odafelé még nem esett, de amint átértünk a híd túloldalára, leszakadt az ég, de nagyon, úgyhogy rohamtempóban visszasiettünk a túlpartra, majd még rohamabbtempóban visszaigyekeztünk a kocsihoz, útközben ugyanis egy fa nem sok, annyi sincs. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez annyira ír megoldás: van egy természeti látványosság, ami iszonyú sok embert vonz, mert kafa, de annyi eszük nincs ám, hogy egy-két esőbeállót építsenek vagy egy-két fát telepítsenek a teljesen csupasz placcra... Mondjuk minek is, úgyis olyan ritkán esik...) Mindenestre elég az hozzá, hogy nem ez volt életem legkellemesebb 15 perce, sőt, mondjuk ki, szar volt ömlő esőben fújtatni felfelé anélkül, hogy a leghalványabb remény lenne rá, hogy egyszer csak mégis eláll az eső. Vacogva, teljesen szarrá ázva ültünk hát be a kocsiba, de amint beültünk, a nap hopp kisütött és az eső természetesen elállt. (A híd amúgy jó volt, de a körülményeknek köszönhetően annyira nem tudtuk kiélvezni a hely szépségét.) Következő állomásunk a nap fénypontja, a Giants' Causeway volt. Útközben folyamatosan azért rebegtem, hogy ott ne járjunk ilyen pórul és úgy tűnik, imáim meghallgatásra találtak, mert egy kis ijesztgetés után (újra elkezdett szemerkélni) végül gyönyörű időnk volt és ez hálistennek kitartott egész nap. Mivel az útikönyvben olvastam, hogy van izgalmasabb megközelítésmódja is az Óriások útjának, mint simán lesétálni a kövekhez, az információtól mi felfelé indultunk el. Nem volt erőteljes kaptató, ahhoz viszont elég volt, hogy madártávlatból pillantsuk meg a helyet, ami valljuk be, először nem tett ránk nagy benyomást... Jó, kövek, jó, formásak - és? Ennél a Hegyestű a Balatonnál kafább... Kissé savanyú arccal mentünk hát tovább, folyton szem előtt tartva a Chimney Stacks nevezetű formációt, majd mikor rájöttünk, hogy mi a Shepherds' Steps-en lefelé fogunk gyalogolni, míg mások felfelé küzdenek, máris jobb kedvünk lett, hiába no, káröröm vagy mi. Legyalogoltunk hát félig a lépcsőkön, majd tovább, jobbkézfelé, az orgonasípokig. Itt AV csinált pár vicces képet a tudtom nélkül, majd továbbcaplattunk ameddig lehetett (sajnos nem végig a sárgaúton, ami ezúttal vörösút volt, mert az erózió miatt le van zárva a gyalogút egy része). A következő célpontunk a Boots nevezetű formáció volt, ahol szintén csináltunk pár képet, majd továbbmentünk az igazi causeway-ig. Közelről már impresszívebb a hely, mint felülről, jó fél órát el is andalogtunk a szabályos kövek között, "alulról" tényleg vicces egy placc... 6 óra felé indultunk haza, de visszafelé nem a parton mentünk, mert mindenképp útba akartuk ejteni Stranocumot és a Dark Hedges nevezetű helyet, ami élőben még gyűrűkurásabb, mint a képeken. A nagy túranapunkat az IKEA-ban zártuk le, ahol 10 fontból szépen bevacsoráltunk.
A péntek - elsősorban az időjárásnak köszönhetően - meglehetősen lanyhára sikeredett. Már reggel szemergett az eső, de minket ez nem tartott vissza, úgyhogy reggeli után nekivágtunk újra a városnak. Mivel 11-kor és 2-kor ingyenes idegenvezetés van az újonnan megnyílt City Hallban, oda siettünk először. Regisztráció után (meg kellett adni a nevünket meg hogy honnan jöttünk) jött egy néni, aki végigkalauzolt minket a termeken. AV már-már röhögött, hogy élvezem az idegenvezetést, de egyszerűen tényleg nagyon tetszett a hely. Nem tudok róla sokat írni, látni kell, de tényleg. Mire véget ért a túra, az eső már komolyabban csöpögött, igaz, még kibírhatóan. Elsétáltunk hát a Waterfront Hallig, majd szépen végig a Lagan mentén a Custom House-ig. Innen átvergődtünk a Clock Tower-ig (ekkor már elég erőteljesen esett, esernyőnk száma persze zéró), majd egyszer csak a St George's Church-ben találtuk magunkat, ahol valami szombati buli előkészületeibe csöppentünk bele. Innen eljutottunk a sétálóutcákba, ahol szereztünk nekem hajkefét (ügyesen otthonhagytam ugyanis) és vettünk Cherry Coke-ot meg két csokit majszolni. Mivel mindenképp meg akartam nézni a St Anne's Cathedralt, valami úton módon újra nekivágtunk északnak, de először valahogy a St. Patrick Church-ben kötöttünk ki, ahonnan visszafelé kellett sétálnunk a székesegyházig, amiből vicces módon kinyúlik egy Spire (ezen mondjuk jót röhögtünk, ezek az írek eléggé tű-mániásak, hadd ne kelljen tippelnem, miért). A székesegyháznál már tényleg nagyon esett az eső, úgyhogy úgy döntöttünk, beruházunk, vettünk hát két kis összecsukható esernyőt 3 fontért (a szél nem fújt hálistennek, úgyhogy ezúttal attól nem kellett tartani, hogy kifordul az esernyőnk). Frissen szerzett zsákmányunkkal visszamentünk a City Hallig, ahol találtunk egy Easont és látva, hogy valószínűleg délután is esni fog, vettünk két vastag magazint: AV valami gitáros izét, én meg egy Marie Claire-t, mert járt hozzá egy tábla narancsos Divine csoki. Ezután el nem ítélhető módon beültünk a Mekibe, megebédeltünk, majd hazasétáltunk. A délután az előrejelzéseknek megfelelően henyével telt: olvasgattunk, tévéztünk, én még el is bóbiskoltam, hiába no, őszi fáradtság (ha-ha). 6 felé AV-re rájött a mehetnék (ő úgy fogalmazott, hogy a 3. henye fázisba lépett, konkrétan megunta), úgyhogy mivel még mindig esett, elautókáztunk egy közeli bevásárlóközpontba plázázni. Ott kaptam három vastag zoknit meg egy könyvet, majd bementünk az S-sel kezdődő üzlethálózat egyik boltjába, aminek most nem jut eszembe a neve, mert itt normális Írországban nincs ilyen üzlet és bevásároltunk vacsorára, azaz szereztünk kenyeret, felvágottat és kakaót. Este megint csak olvasgattunk, henyéltünk, restkedtünk.
Szombaton szebb volt az idő hálistennek, mint pénteken, kicsit borongott ugyan, de nem vészesen. Reggeli után elautóztunk hát a Belfast Castle-be, ami a város északi részén van, a Cave Hill lankáin. A kastély körül különböző nehézségű sétaútvonalak vannak, de mivel nem voltam túl alkalmas a sétára, inkább csak besétáltunk a kastélyba, ahol a második emeleten van egy egész klassz ingyenes kiállításféleség, majd lesétáltunk a kertbe és próbáltuk megkeresni a macskákat, szám szerint kilencet, de sajnos csak hatot találtunk. Pl EZT. A kastély után elmentünk a Titanic Quarterbe, ahol megnéztük a dokkot, ahol összeállították hajókat, de mivel a következő idegenvezetés csak két óra múlva indult volna (hasonlóan a City Hallhoz, itt is 11-kor és 2-kor van guided tour), inkább továbbléptünk. Következő célpontunk a Stormont volt, ami előtt elég béna módon van 5-6 parkolóhely és szevasz (persze lehet, mi támadtunk rossz irányból). Felgyalogoltunk az épületig (kissé Champs-Elysees szindrómás séta volt), majd miután kiderült, hogy zárva visszakullogtunk a kocsihoz és elindultunk a veszélyzónába, a Falls Road-hoz. Gúvadt szemmel kerestük a híres mural-okat, de egy-két kisebb kivételével nem igazán találtuk meg őket sajnos. Ráleltünk viszont egy számunkra bunker néven elhíresült templomra (mivel felolvastam, hogy a hely shelter-ként szolgált a háború alatt az embereknek, AV eléggé ateista módon arra következtetett, hogy biztos valami bunkerről beszélünk, úgyhogy alig várta, hogy megnézzük a helyet, mert szegény azt hitte, olyasmi lesz, mint komáromi erőd...), majd elmentünk az IKEA-ba ebédelni, mert nagyon megkívántam a fish&chipset és azt meg hol máshol lehetne venni, mint egy svéd áruházban... Ebéd-vacsora után azt hiszem hazamentünk, ejtőztünk egy kicsit és 7-kor belevetettük magunkat a belfasti éjszakába, azaz besétáltunk a központba és felültünk a Belfast Wheel-re, hogy megcsodálhassuk az esti város fényeit. Az óriáskerekezés után elsétáltunk még a Victoria Square-re, majd elvileg még meg akartuk nézni a Fountain Centre-t is, de eddigre már annyira szarul éreztem magam, hogy tök sötétben sétálunk a már este 8-9-kor is halálra kokózott tizenévesek között (sajnos azt hiszem használhatnám a k*rvák és str*cik szót is), hogy elkezdtem hisztizni, hogy menjünk haza, mert ezt nem bírom, úgy érzem magam, mint egy hatvan éves nyannyer, eljárt felettem az idő, iszonyodom ettől a kultúrától, én nem akarok debreceni diák lenni. Nem tudom, otthon is ez-e a helyzet, AV szerint haladunk-haladunk, sőt, de én egyszerűen utálom ezt az irányt, amerre a világ halad, annyira értelmetlen és céltalan ez az egész, hogyha erre gondolok, tök elszomorodom. És most lehet azt mondani, hogy vén vagyok, akár a föld és hogy fúú, mi is ilyenek voltunk tizenévesen, csak azt már jótékonyan elfelejtettem, de nem, mi nem voltunk ilyenek, mi nem füveztünk gimiben, nem töcsköltünk minden héten mással és legfőképp nem jártunk minden nap hajnalig bulizni. Házibuliban voltunk, persze, max. havonta egyszer, ahol a társaság kb 30%-a részegedett le és nem az volt, hogy több hektó pálinkát tüntettünk el per fő... Az a baj, hogy úgy látom, rohamosan csökken a színvonal, a tesóm (harmincas évek közepe-vége) és az én korosztályom (huszonév vége) közt még nincs ekkora rés, mint a miénk és a mostani gimisek között. Nálunk szó sem volt még tanárverésről annak idején, lehet, néha feleseltünk, de emlékszem, hogy fostam, mikor az ofőtől kaptam egy figyelmeztetést, mert túl sokat vihogtam óra alatt... Nem tudom, hová tart ez a világ, de idegesít, az biztos. Hazafelé ezen filóztunk, mi lesz, ha ez a mostani gimis korosztály válik szülővé, milyen értékeket tudnak majd mutatni a következő generációnak? Lenyugszanak egyszer vajon? Aki így kezdi kvázi az életét, megváltozhat? Aki ágyról-ágyra jár és puccos képeket tesz fel magáról a netre, megjöhet annak az esze valaha? Nagyon remélem, hogy igen, bár bízni nem bízom benne... Komolyan mondom, szinte megkönnyebbültem, amikor beléptünk a hotelbe, végre biztonságban...
A vasárnap már nem sok újat tartogatott sajnos. Szokás szerint megreggeliztünk, majd összepakoltunk és hazaindultunk. "Útközben beugrottunk" Bangor-ba, de mikor kiszálltunk a kocsiból olyan farkasordító hideg volt, hogy sétáltunk egy kicsit a kikötőben, ijedeztünk egy keveset a furcsa hangoktól (a szél bizonyára átfútt a vitorlások között, aminek valami iszonyú félelmetes hangorkán lett az eredménye), majd miután láttuk, hogy a Pickie Family Fun Park is üresen tátong, villámgyorsan visszaügettünk a kocsihoz és száguldottunk haza. Itthon csináltam palit (ja, az IKEA-ban vettünk egy serpenyőt 0,99 fontért, ha-ha) és a délutánt ismét csak henyével töltöttük.
Hát ennyi volt a mi kis hosszú hétvégénk, képek még nincsenek, sajnálom, sajnálom.
Pontosan 21:19 volt a homokba írva..
