Tengerpart, alkony... - Itt voltunk - itt nem voltunk. Mik történtek - mik nem történtek. Mit csináltunk - mit nem csináltunk. Ilyesmik.
2009. november 20., péntek
Helyzetjelentés
Ha létezik tipikus para-kismama*, hát azt hiszem, én megtestesítem.
* figyelem: NEM kismamI, mert attól a szótól kiugrom az ablakon.
Csakúgy, mint a pocaklakótól. Atyaég, aki kitalálta ezeket a szavakat,
na az se volt normális. Na mindegy.
Aktuális (=mai) parám, hogy nem nő a hasam. Itt vagyunk basszus a 13. héten és ma zuhanyozás közben rádöbbentem, hogy még oldalról sem látszik semmi különös, nemhogy szemből. Pedig az elmúlt napokban már azt hittem, tök nagyra nőttem... Erre tessék: ma szembesülök a ténnyel, hogy ez hülyeség, annyi változás van összesen, hogy szemben a korábbi etióp hasú önmagammal, most úgy nézek ki, mint egy normális valaki. Ennyi. Hízni ugyancsak nem híztam még semmit, egy deka nem jött rám 3 hónap alatt, épp úgy 55 kg vagyok, mint már ezer éve. Anyu szerint egyszerűen arról van szó, hogy engem esz az utódunk, ami mondjuk nem hangzik túl megnyugtatóan, bár egyszerűnek tényleg egyszerű magyarázat, szó se róla.
Ja és ráadásul még azt sem mondhatom, hogy azért nem híztam eddig semmit, mert naponta kipakoltam, mert azon kívül, hogy déltől lefekvésig émelygek és furcsa ízű a szám, ez az állapot még egyetlen egyszer sem manifesztálódott hányásban... (Ez amúgy az eddigi hetek fő parája volt és a sokatmondó Miért nem hányok, ha úgy legalább megkönnyebbülnék? címen futott.)
Szóval nem egyszerű az élet.
És bár tudom, a tüneteket illetően nem vagyok épp mérvadó, azért a magam megnyugtatására összefoglalom, mi is változott az elmúlt hetekben, hónapokban (csak hogy lássam, hogy valami azért változott):
a szokásosnál is álmosabb, aluszékonyabb vagyok, szerintem ha lehetne a nap 24 órájából 18-at átaludnék
könnyen elfáradok, de olyan szinten, hogy mikor már a 2. hónap telt el úgy, hogy kénytelen voltam gyalog felcaplatni a hatodikra, mert cserélték a liftet, egy-egy felérés után percekig hevertem a fotelban, hogy kipihenjem a fáradalmakat
a 6. héttől kezdve durva hányingerem van kb déltől estig, bár mondom, rókázni nem tudok (a legrosszabb asszem a 7-8. hét volt, mikor Belfastban voltunk)
hihetetlen vehemenciával tudok megkívánni ételeket és általában csak akkor csökken a hányingerem, ha ezeket meg is szerzem (nincs savanyú-preferenciám, nem uborkázom többet, mint általában, gyakorlatilag bármit meg tudok kívánni a túrós tésztától a paradicsomlevesig)
a kávé és a tea minden formájától hidegrázást kapok és mostanság már a szénsavmentes vizet sem tudom meginni, úgyhogy meglehetősen durva mód szinte csak szénsavas vizet iszom
néha szúrkál és nyom a hasam bal alul, de ha lefekszem, elmúlik
szinte a kezdet kezdete óta nagyobbak és vaskosabbak a mejjeim, mint eddig
azt hiszem, nem hullik ki annyi szál hajam hajmosáskor, mint eddig
azt hiszem, tisztességesebben néz ki az arcbőröm, mint eddig
Ennyi. A többi terhestünet ezeddig elkerült: nem járok pisilni, nem változott meg az emésztésem, nem feszülnek a melleim és talán még érzékenyebb sem vagyok a szokásosnál. (Mondjuk ez utóbbit nehéz is lenne überelni.)
Ami pedig az egy hetes villám-otthonlétemet illeti: meglepő módon jó volt.
Az egész úgy kezdődött, hogy kb 3 hete gondolkoztunk, gondolkoztunk és bár már le volt foglalva egy kombinált 12. heti szűrésem az egyik itteni magán ultrahang klinikán (na milyenen, ha nem magánon - itt ugyanis nem kötelező sem a 12. heti genetikai ultrahang, sem semmilyen egyéb ultrahang, mondván minek kattogni, egészséges lesz-e a gyerek, ha úgysincs abortusz), fogtam magam és lemondtam az előre megbeszélt időpontomat és helyette lefoglaltunk egy repjegyet haza. Az anyagi dolgok mellett (ez az uh itt kinn €250, a repjegyet meg €120-ért foglaltuk haza) azért is szerettem volna hazamenni, mert míg itt €250-ért összesen egy kombinált tesztet csináltunk volna (egy uh + egy vérvétel, ami két dolgot néz), otthon még egy csomó más vizsgálatra is el tudtam menni, amik itt nincsenek egyáltalán és miután nem szülünk minden héten, gondoltuk jó, ha legalább életem első terhességgondozása alapos... No de mi is ez az alaposság:
Hétfőn éhgyomorra elsétáltam a Szt. István kórházba, majd miután nagyjából két lábbal rúgtak ki beutaló nélkül, röhögtem egyet, hogy le vagytok ti ejtve és átmentem a kerületi sztk rendelésre. Mivel magán nőgyógyászom nincs és sose volt, beültem az első szembejövő székbe. A doktornő megvizsgált, levett mindenféle mintát majd átmentünk az ultrahangra, ahol életemben először részem volt hüvelyi uh-ban. Öt perc után rákérdeztem, hogy mégis, mi a jó istent tetszik már ennyi ideig nézni, mire a doktornő kinyögte, hogy hát a nemét próbálja kideríteni, de kukackodik és nem látni. Ekkor kicsit ingerülten mondhattam, hogy igazság szerint nem érdekel a neme, mert a vizsgálatnak azonnal vége lett. Kaptam mindenféle beutalót, amiknek kifejezetten örültem, mert tulajdonképp ezekért jöttem, a cél szentesíti az eszközt alapon a vizsgálatokat csak bónuszként könyveltem el. A délutánt AV tesójánál töltöttem, aki adott egy csomó könyvet és ellátott mindenféle jó tanáccsal, hiába no, ő már tapasztalt Anya. Este Anyuékhoz ott alvós vendégek jöttek és bár reméltem, hogy ötvenen túl az emberek már nem bírják úgy az éjszakázást, mint fiatalon, csalódnom kellett, mert kettőig fenn kukorékoltak, én meg halk imákat rebegtem, hogy úristen, feküdjenek már le, mert ezt nem bírom, nekem aludnom kell, én kismama vagyok...
Kedden Anyu szabit vett ki, hogy tisztességesen útjukra engedhesse a vendégeket és hogy elkísérhessen engem az egyik magánklinikára, amit előző este néztünk ki AV-vel. 11 körül elindultunk hát, bementünk a Westendbe, nézelődtünk, mászkálgattunk, majd vettünk egy fekete kord kertésznadrágot, amibe hízhatok kedvemre, mert két számmal nagyobb, mint a mostani méretem. Ha eljön az idő, szerintem úgy fogok benne kinézni, mint Jutka a Szomszédokból, amikor a kis Matyit várta. (A kord jó, a kord szép, mert a kord nyúlik, a kord rugalmas. A kord a barátunk, éljen.) Anyu mindenáron szeretett volna venni nekem egy normális terhesruhácskát is, de miután a terhesruhácskák áracskái nevetségesek voltak (nem vagyok sóher, de nem fogunk 15-20 ezer ft-ot kiadni egyetlen nyomorék egyberuhára vagy gumis derekú farmerre), szóval inkább nem vettünk semmi kimondottan terhesest. Különben is: most végre tisztességes, kommersz alakom van. Eddig megőrültem, ha gatyót vagy szoknyát kellett vennem, mert ha egy nadrág jó volt a combomra meg a fenekemre, az a derekamnál tuti lötyögött, mint állat vagy ha végre találtam valamit, ami passzintos lett volna a derekamra, az megakadt már a vádlimon. No de most! Szinte minden farmer, szövetnadrág olyan, mintha rámöntötték volna... (Az egyetlen ok, ami miatt mégsem tankoltam fel gatyókkal, az az, hogy (remélem csak most, de) iszonyú béna szabású a legtöbb nadrág otthon... Nem mondom, ne érjen fel a hónom aljáig egy farmer dereka, na de ha leülök, ne látszódjon már ki a fél fenekem...) A vásárlás után beültünk egy gyors ebédre (Főzelékfaló, éljen), majd átvillamosoztunk a klinikára, ahol egy néni tisztességesen körbevezetett, mi meg ámuldoztunk, hogy jéé, ilyen is van. Hazafelé befornettiztünk és este már nem is tudom, mit csináltunk.
Szerdán orvosról-orvosra jártam, durva volt. Kezdtem egy szolid vérvétellel, majd kalandos körülmények között leadtam a pisimet. (A hozott üvegből át kellett önteni az anyagot egy kémcsőbe, de rötyi persze nem volt az emeleten, a kémcsőnek meg nem volt ledugaszolója. Mikor mutattam a kémcső-kiadó-néninek, hogy nézze már meg, ennek nincs is teteje, ő a legnagyobb lelki nyugalommal közölte, hogy persze, hogy nincs, minek, mire már csak röhögni tudtam, mert ekkor már egyszer kezet mostam a saját pisimben és minden mindegy volt, mit nekem emeleteken és folyosókon át közlekedni egy fedetlen, pisis kémcsővel a kezemben.) A labor után jött az ekg, ahol legalább hét-nyolc hetven feletti néni-bácsi ült, de mikor beadtam a beutalómat, a nővérke sajnálattal közölte, hogy hát mivel ez csak egy rutin ekg, öt perc, nem kaphatok időpontot, végig kell várnom mindenkit. Hogy ebben mi a logika, ne kérdezze senki. Miközben órákon át ültem az ekg-nál, hiába volt sorszámom, amit még a labor előtt kaptam, sorra jöttek az öregek, akiket sorra beszólítottak és akik sorra fél órákat töltöttek benn... Igazság szerint nem húztam fel magam nagyon, csak egyszerűen nem értettem, hogy van ez az egész rendszer. Ha van sorszám-osztás, minek időpont egyeztetés, de ha már van időpont egyeztetés, miért csak egyes betegek kaphatnak időpontot... Mindegy, játszottam a mobilomon, közben attól féltem, hogy valamelyik nyanya rámszól, hogy zavarhatja a telefonom a szívbillentyűjét (volt már ilyen), de kitartottam és türelmesen vártam a soromra. Iszonyat hosszú idő után végre bejutottam, kb öt perc alatt végeztünk, amiben már az is benne van, hogy megkaptam a görbéimet és mehettem isten hírével. Az ekg után fogászat, ahol a néni közölte, hogy van egy-két (?) likas fogam, de ne izguljak, kicsi lukak, úgyhogy ő nem is csinál most semmit, feltételezhetően úgyis az eddigi orvosomhoz szeretnék menni, úgyhogy viszlát. Hát persze. A fogászat után aztán visszasétáltam a nőgyógyászatra, miután hétfőn semmiféle leletet nem kaptam és beparáztam, mert a neten olvastam, hogy kötelező leletet adni és aki nem ad leletet, az kókler, vigyázzunk. Oké. Két óra múlva meg is kaptam a kis leletemet, amiről később kiderült, hogy lósz*r, mert pár vizsgálat lemaradt róla + pár adatot is elírt a néni... (Emiatt volt is pár óra stresszem: konkrétan 36 mm van rajta CRL-nek, ami nagyon-nagyon kicsi lenne.) A rendelő után bemetróztam a központba, feltöltöttem a telefonomat, majd kb 7-re értem haza, ami nem semmi, tekintve, hogy fél 10-kor már vért adtam. Nesze neked pihenés.
Csütörtökön reggel úgy volt, hogy védőnő, aki mégsem volt, délután pedig elsétáltam újra a magánklinikára, ahol előző nap este online befoglaltam egy időpontot az egyik szimpatikus dokinál. A dokit persze szülni hívták, ergo lemondta, helyette bekerültem hát egy másik nőgyógyászhoz, akiről viszont semmit sem hallottam. Kb 45 percet beszélgettünk, mondta, hogy peersze, persze, ő elvállal, nyugodjak meg, nem lesz semmi baj, ha kérdésem van, tegyem fel. Ő volt az amúgy, aki rámutatott, hogy a 12. héten a 36 mm elég hülyeség, ha a 8. héten már 27 mm volt A gyermek... Nem tudom, ő marad-e az orvosom, nem tudom, nyerő-e ha valaki ennyit dumál, de a neten egész jókat találtam róla. Hát majd meglátjuk. Délután MD volt soron, egy gyors vacsora után Apu átvitt hozzá. Kicsit szarul éreztem magam, hogy míg ő épp most szakított a "vőlegényével", én másról sem tudtam beszélni, mint a terhességről meg erről az egészről, de kezd beszűkülni a tudatom kissé, jó, sok minden más is izgat, de ez a dolog most eléggé prioritást élvez...
Pénteken reggel ismét bepróbálkoztam a védőnőnél, aki egy ultrap*cs volt, ugyanis érvényes TAJ kártya és lakcímkártya ellenére sem adta ki a kiskönyvemet. 20 percen át imádkoztam neki, érveltem, hogy kötelessége kiadni a 12. hétig, mert haza fogok költözni szülni és az egész terhességgondozást itt kívánom lefolytatni, az egy dolog, hogy néha nem vagyok itt most még, de basszus, havonta hazajárok, mit akar még... És ha valaki hajléktalan, ő se kap kiskönyvet vagy mi az isten? Csak akkor jár ez a szar, ha az ember minden egyes percét otthon tölti? Aztán miután láttam, hogy hiába, nem jutok közelebb a dagadék lelkéhez, feladtam és emelt fővel távoztam - tartsa meg magának ez a debella azt a k*rva kiskönyvet, úgyis annyi gyerek születik ebben az országban, túl sok felé kell figyelni már így is, hát most örüljön, egyel kevesebb újszülöttért felelős, baromarcú. (Ennyire amúgy nem húztam fel magam, de most szar újraélni.) Ezen a napon AV anyukájánál ebédeltem, ahol vigyáztam egy kicsit AV egyik unokaöccsére. A délutánt azt hiszem otthon töltöttem, bár erre kristálytisztán már nem emlékszem.
Szombaton meglátogattuk Nagyapát majd a nap további részében pihentem: aludtam, olvastam, TV-ztem, henyéltem. Igen, egész nap.
Vasárnap jöttek a tesómék ebédre, úgyhogy hullahangulatban töltöttük a napot délután 4-ig. Végighallgattam, micsoda kínszenvedés az élet, mennyire nincs semminek értelme, mennyire örömtelen ez az egész, majd hogy ne menjek a Dunának, inkább kimentem a konyhába és elmosogattam. Mikor elmentek, kaptuk magunkat Apuékkal és elautóztunk megnézni a 2012-t, hogy feltegyük az i-re a pontot pesszimizmus-ügyileg. Én szívem szerint a Karácsonyi éneket választottam volna mondjuk, de nem találtam 2D-s előadást, 3D-s fost én meg nem akartam nézni. A 2012 amúgy olyan volt, amilyen, mindenesetre örültem, hogy két-három év után egyáltalán újra eljutottam moziba, ráadásul a szüleimmel.
Hétfőn délelőtt újra futottunk pár kört védőnő ügyben (Anyuék ragaszkodtak hozzá, én lesz*rom), persze kiskönyvem továbbra sincsen... 1-re mentem genetikai uh-ra, ahol újra megtekinthettem szerelmünk gyümölcsét, mit ne mondjak, gyönyörű, bár mozogni sajnos nem nagyon láttam, mert épp masszívan bóbiskolt. Uh után vérvétel, mint a kombinált teszt második eleme. Eredmény jövő hétfőn. (Ja, a mérete persze messze nem 36 mm...) Uh után megebédeltem (Főzelékfaló, éljen), majd átvettem a laborleleteimet, amin kb minden második érték csillagos volt. Kaptam hát magam, turbóból átszaladtam a körzetihez és reménykedtem, hogy fél 6 előtt bejutok hozzá, mert 6-ra már kinn kellett lennem reptéren. Mindig is tudtam, hogy mákos vagyok, ugyanis negyed 6-kor bejutottam a dokihoz, aki megnyugtatott, hogy semmi nagy gáz nincsen, igyak nagyon sokat és akkor talán javulnak az értékeim. Aha. 6-ra tehát kiértünk a reptérre, rövid búcsú után besétáltam a kapukig és nekiálltam Nők Lapját olvasni. Elhatároztam, hogy most nem turbulok, úgyhogy miután a sor kikanyarogta magát, utolsó ellőttiként léptem ki a kapun és szálltam fel a buszra. Bár szinte utolsóként értem fel a gépre, mégis találtam egy jó kis ablak melletti helyet, ahová befészkeltem magam és ahol próbáltam túlélni a 3 órás út minden perc unalmát. Mivel késett a gép, itteni idő szerint 3/4 12-kor értünk haza, mit ne mondjak, eléggé kivoltam, másnap 11-ig zsinórban aludtam.
A krónika után még tervezek írni egy kritikát is az otthonlétemről, de erről kicsit később, mert most sürgősen ebédelnem kell.
Már ezer éve akartam írni, hogy a Belfast beszámolómból két dolog kimaradt:
1: Belfastban nem kattognak a gyalogos jelzőlámpák! Van ilyen kis
jelző, amit meg kell nyomni, ha az ember át akar menni a túloldalra, de
ha nem figyelünk, a lámpa simán átvált zöldre majd pirosra újra
egyetlen nyikkanás nélkül és ott ragadunk az eredeti oldalon. Hiába no,
elkényelmesedtünk.
2: Mikor megérkeztünk Belfastba, teljesen odáig voltam, hogy úristen,
itt van metró, úgyhogy hónapok után végre újra metrózhatunk, nem kell
hülye buszokra várnunk órákat, mint D-ben... Körülbelül a 2. nap végére
viszont rá kellett döbbennünk, hogy francokat, itt sincs metró, csak
valami ördögi rosszindulatból kifolyólag itt Metro-nak hívják a buszokat... Hülyék. Nem tudom megmondani, mikor csalódtam utoljára ekkorát, az az igazság.
Ha van még itt valaki, akkor közlöm, hogy visszatértünk D-ba.
Mondom visszatértÜNK.
Ugyanis pár hete (na jó, pár hónapja) két szív dobog bennem, az aktuális mérések szerint az egyik hetvenszer ver percenként, a másik meg száznegyvenszer. Nnna.
A mai menüm tarhonyás hús volt, amit megint csak egyes egyedül
készítettem. (Tudom, hogy manapság szinte csak kajákról írok, de mit
tegyek, ha ez az étkezés-gond manapság kitölti szinte minden
gondolatomat...) Szóval ma felkeltem és elhatároztam, hogy ha törik, ha
szakad, ma tarhonyás húst eszem - és lőn. Tarhonya hál'istennek volt
itthon (otherwise nem tudom, honnan szereztem volna), a boltba már csak
két gyesznószeletért sétáltam le, kihasználva azt a tíz percet, amíg
épp nem esett. (Mellesleg egész nap tűzött a nap a konstans eső
mellett, de szivárványt ezúttal nem láttam.) Miután tarhonyát sosem
főztem még, az első google találat segített ki - még hozzá a sokat
sejtető című Hogyan főzzünk tarhonyát? cikkecske. (Szerencsére képek is
voltak - he-he.) A hús megsütögetése nem okozott túl nagy gondot - a
kész tarhonyával való összekeverése pedig még kevésbé, úgyhogy
nagyjából fél óra alatt elkészítettem életem első tarhonyás húsát -
éljek én. Ebéd után még bevágtam egy dobozt a kedvenc fagyimból (Ben & Jerry Chocolate Fudge Brownie)
és úgy éreztem, enyém a világ. Hogy ne csak én részesüljek ennek az
érzésnek a pozitívumából, megnéztem egy Doctorst, majd kitakkeroltam a
konyhát és a nagy csillvillben csináltam egy isteni baracklevest is,
amit hamarosan meg is vacsorázunk. Ezek kívül ugye tanítottam is meg
kivasaltam egy óriási (de szó szerint óriási) halom ruhát és most
roppantul büszke vagyok magamra, mert szeretem az aktív napjaimat,
amikor nem kókadozik a fejem délután négy órától... Mondon én, hogy
éljek én.
És ha már ennyi szót vesztegettünk az új sapimra, itt is leírom, hogy
nagyon jó szolgálatot tett ma, ugyanis életemben először nagyjából nem
verte az eső az arcom, ahogy rendíthetetlenül próbáltam előre csörtetni
a tomboló szélben. Az ihletet, hogy épp ilyen
sapkát szerezzek be amúgy ebből a lenti klippből vettem (a 2. percnél
tűnik fel az illetékes), aminek örömére mindaddig, amíg a fejemen volt
a cucc, ezt a számot dúdolgattam.
Ma főztem rakott kelt, de sajnos gyors rizsből és nem normálisból, de azért így is elég okés lett.
Végre elmentem a szeptemberben készült leleteimért, amin legnagyobb meglepetésemre kb 5-6 adat szerepelt összesen, pedig úgy rémlik, én egy általános vérvizsgálatot kértem azzal az extrával, hogy a pajzsmirigy működést is nézzék... (TSH, T4, T3 usw.) No comment.
A rendelőből elhoztam egy Swine flu tájékoztatót, amiből megtudtuk, hogy itt ingyen beoltják a jónépet, igaz, az otthonitól eltérően itt két fázisban adják be a vakcinát.
Vasárnap utazom haza egy hétre, még nem vagyok nagyon ráhangolódva a témára, úgyhogy majd meglátjuk, mi lesz a dologból.
Iszonyú idő van: hideg, eső és orkán erejű szél. Undorító.
Tegnapelőtt óta fűtünk, így ma már 20,3 fokot is ki tudtunk csiholni az elektromos "radiátorokból". Lehet, hogy ez nem hangzik annyira problémásnak, de ha ez a max, ami elérhető, akkor bizony kicsit bosszantó. A gond gyökere szerintünk a lakás fos szigetelése és a hihetetlen erősségű szél, ami keresztül-kasul fúj rajtunk. (Plusz ugye lehet, hogy ezek a "radiátorok" sincsenek a helyzet magaslatán... Egyszerűen nem értem, miért nincsenek itt konvektorok vagy normális, igazi, központi- vagy távfűtéses radiátorok.) És különben is, mi a jó istenért van külön a meleg és a hideg vizes csap?
Az utóbbi két napban három nagy értékű dologra tettem szert, amikre már vágytam egy ideje.
Először
is, tegnap vettem kézfertőtlenítőt, ami olyan, mint a folyékony
szappan, de sokkal sűrűbb és nem kell lemosni meg semmi: az ember
kinyom egy kis adagot a kezébe, úgy tesz, mintha kezet mosna, a cucc
meg felszívódik, miközben állítólag megöli a kézen található
baktériumok 90%-át. Odavagyok érte, szerintem baró.
Aztán ma vettem a Lidl-ben 12 db mini jégkrémet €2,49-ért... Mióta van normális hűtőnk, egészen kinyílt a világ, komolyan.
A fagyin kívül pedig vettem egy csinos kis sapkát is, név szerint egy Bakerboy hat-et, szürke színű, tweed és iszonyú vagány. A héten még vennem kell hozzáillő szürke sálat és téliesítettem magam, adieu.
Na jöjjön akkor a mostani hétvége, ami AV megfogalmazásában közös életünk egyik legunalmasabbikja (?) volt... Oké, oké, tényleg nem volt az az eseménydús két nap, de kellett egy kis pihi.
Szombaton későn keltünk, majd 1 körül elautóztunk a Dollymount beach-re és sétáltunk egy kicsit a parton. Mikor a fejemet már-már leszaggatta a szél, szépen visszaültünk a kocsiba és elmentünk egy óriás Tesco Extra-ba, ami csak ír szemmel óriás ám, tulképp nem más, mint egy normál, otthoni Teszi... A Tesco előtt épp Halloween dizsi volt a gyerekeknek: üvöltött, de szó szerint üvöltött a zene, nem lehetett megmaradni a közelben... A gyerekek persze kifestve, kiöltöztetve táncikáltak, mókáztak, még vicces is lehetett volna az egész, de mi persze kicsit húztuk a szánkat, mert nem ilyen Kaláka, Halász Judit, 100 folk celsius, vagy Alma együttes-szerű valami szólt a jóval 6-8 év alatti kölköknek, hanem normál diszkózene, mondjuk úgy a '90-es évekből (kb: It's my life, Be my lover etc.). (Itt amúgy a kocsmákban sem "mai" zene szól, hanem Iggy Pop, Metallica, Billy Idol meg ilyen klasszikus együttesek, ami végülis tök jó, mert nem az van, hogy felkapnak egy nevenincs egy dalos zenekart vagy előadót és annak az egy számát nyomatják éjjel-nappal, mint otthon, de mondjuk egy délelőtti Halloween gyerekműsor keretében el tudnék képzelni egy kicsit más jellegű muzsikát is...) Na mindegy is. Szóval szombaton teszkóztunk, kisebb-nagyobb sikerrel... Aminek a legjobban örültem az egy 400 grammos pucolnivaló földimogyoró csomag volt, amit este egy Bud Spencer film alatt el is tüntettünk a föld színéről, ezzel megkoronázva a szombatot. (Ja, Tesco után ebédet is főztem ám: konkrétan pörköltet kotyvasztottam, ami szerintem istenire sikeredett.)
Vasárnap még később keltünk, majd miután 3 körül főztem egy kis paradicsomoslevest betűtésztával, elmentünk a magyar boltba és szereztünk túrós derelyét, amit azon nyomban meg is csináltam és amit secperc alatt be is faltunk második fogásként. Délután-este az óráimra készülgettem, majd ezennel ki is fújt a hétvége, ami ezúttal egy kicsit a kaja körül forgott, de sebaj, mondom, kell néha ilyen is.
A normális (összetételű) kaják mellett a normális ünnepek is hiányoznak így egy év után.
Igen,
ez a már a 2. mindenszentek, amit nem fogunk otthon tölteni...
Idén sem
sétálunk ki a temetőbe sötétedés után, idén sem gyújtunk gyertyákat a
sírokon és idén sem kapok kakasnyalókát, vízízű zselét és mézeskalács
olvasót a temetők elé telepedett sátoros árusoktól. Csakúgy, mint tavaly. És még hány évig.
Pedig
fura mód egyik legkedvesebb ünnepem november 1-je: 27 éven keresztül
ugyanis valahogy az egyik leghangulatosabb napja volt ez az évnek. Már-már
karácsonyi.
És a hangulat, a temetők melege és fénye helyett most van Halloween-ünk,
ami tulajdonképp mindenkié itt körülöttünk, csak épp a miénk nem. Hetek
óta pókhálók és fehér szellemek lógnak a boltok és a magánházak
ablakaiban is, napok óta fura szerzemények csellengenek az utcákon:
kurvás apácák, gumióvszerek, cowboyok között csalinkázom végig a
városon és közben valami furcsa nosztalgiával gondolok a piros
kakasnyalókákra, a mécsesekre, a sötét temetőkre és megrettenek, ha
eszembe jut, hogy a gyerekünk, a gyerekeink számára talán ezt fogja
jelenteni október vége - november eleje: egy nagy rakás beöltözött
bohócot... És ez szörnyű.
És éppen ezért nem értem, ha egyszer valaki otthon van, miért majmolja ezt az egészet...
Nem vagyok egy nagy hazafi, de van nekünk mindenszentünk és farsangunk
is - külön, külön, ahogy kell. Egyszerűen nem fér a fejembe, minek
átvenni más nép szokásait... Ők talán átveszik a busójárást, vagy mit?
Na ugye.
Halloween, Hálaadás, Valentin nap - maradjanak csak azoké, akiké.
Már egész jól megszoktam, hogy ezer éve nem írtam, pedig lett volna mit bőven.
No de az elejéről, mert a kényszeresség az kényszeresség:
Múlt-múlt
hétvégén szombaton olyan szép napra virradtunk, hogy úgy döntöttünk,
miután már ezer éve húztuk-halasztottuk a dolgot, elmegyünk Newgrange-be.
AV igazság szerint már régóta szeretett volna eljutni a sírokhoz, én
viszont mindig húztam a szám, mert nem tudtam megérteni, mi lehet izgi
pár kőtömbben. No de így, hogy kivételesen ragyogó időre ébredtünk,
kiadtam a parancsot, hogy irány Newgrange, hiszen ha a sírok uncsik is,
legalább kinn leszünk a jó levegőn meg a szép ződ gyepen. 1 óra alatt
nagyjából fel is csorogtunk a helyszínre, megvettünk a jegyeket, majd
amíg vártunk a buszunkra (a Newgrange Visitor Centre-től ugyanis buszokkal viszik ki a népet a tett színhelyére), megnézegettük a központban a kiállítást,
amiből megtudtunk, hogy a newgrange-i sírok idősebbek, mint az
egyiptomi piramisok, amik ott állnak még most is és hirdetik az ember
nagyságát, mert a világ gyönyörű... Nagyjából aztán 45 perc múlva eljött a mi időnk: beállt a buszunk és kizötyögtünk a helyszínre, ahol egy fiatalember vezetett minket körbe először a placcon, majd kb tíz
percre a sír belsejébe is bemerészkedhettünk. Elmesélte, micsoda meló volt
felépíteni ezeket a sírokat, hány rabszolga hívő
munkájára volt szükség, hogy megalkossák a végeredményt, ami tulképp
nem is sírhelyként szolgált anno (hiszen csak 5 csontot / csontvázat
találtak benne, ami azért furcsa, mert egy tizedekkora kis sírban is
több százat találtak), hanem imaközpontként, valamiféle szent
helyként... (A rabszolgát azért húztam ki amúgy az előző mondatból,
mert az írek szeretik azt állítani, hogy a nép önként és dalolva
építette meg ezeket az építményeket úgy, hogy a wicklow-i hegyekből
gurigatták fel a kőtömböket Newgrange-ig...) A
fiatalember egyébként azt is mesélte, hogy miután koromnyomokat nem
találtak a sírhely vagy mi belsejében, a tudósok arra a következtetésre
jutottak, hogy annak idején csak a természetes fényt használták ki
világításra belül, ami mondjuk szerintünk elég béna, tekintve, hogy
összesen tizenhét percre jut be egy kis fénynyaláb a sírba -
évente négy napon keresztül. (Az is csak akkor persze, ha épp nem esik.
Ha-ha.) Miután ezt illusztráltuk (már a fénynyaláb behatolását a sírba,
nem az esőt), össznépileg elhagytuk a helyszínt és egy kis sétafika
után visszaszálltunk a buszra, hogy visszajussunk a központba. Ott AV
scone-ozott és teázott, én legyűrtem egy fánkot, majd miután megnéztünk
egy rövid videofilmet a helyszínről, békésen hazakocsikáztunk a továbbra is tűző
napon. Otthon estefelé elbóbiskoltam a fotelben, majd fél 10 körül elindultunk egy közeli pub-ba, mert AV egyik kolléganője úgy döntött, hogy hazautazik - konkrétan Romániába, Bukarestbe. Bár egyikünknek sem volt nagy kedve bulizni, azért szépen álltuk a sarat, fél 1 körül értünk haza, amikoris bezuhantunk az ágyba és durmoltunk reggelig.
Vasárnap kisebb túrán vettünk részt: konkrétan elgyalogoltunk a Clifton Court Hotelbe, a magyar menü kedvéért. AV ezúttal krumplifőzeléket evett, én pedig egy óriási adag rakott kelt tüntettem el. (Az övé nem volt 5 pontos, az enyém viszont isteni volt.) Ebéd után a városban mászkálgattunk, elsétáltunk a magyar boltba, vásároltunk a Dunnes-ben, egyszóval szépen vasárnap délutánoztunk.
Mivel ez a hétvége már elég rég volt, egyébre nem emlékszem sajnos, mi történt, de feltétezem nem sok minden...
Most hogy rá vagyok állva a magyar ízekre, szenvedek, de piszkosul.
Tegnap reggelire kakaóscsigát ettem, amit még vasárnap vettünk a magyar boltban, mert a normál ír péksütik nem olyanok ám, mint otthon... A számunkra jól megszokott túrósbatyu, lekváros táska, neadjisten lekváros bukta, isler, linzer, fonott kalács, sajtos vagy tepertős pogi itt ismeretlenek, amit lehet kapni az a muffin, a cookie, a fánk, valami püspökkenyérhez hasonlatos dolog meg pár ismerősnek álcázott cucc (pl lekváros táska), ami persze nem olyan tésztából készült, mint az otthoni, hanem ilyen leveles, olajos izéből, úgyhogy ha mondjuk rátenyerelsz egy otthoni lekvárosra, az úgy összenyomódik, összesűrűsödik, míg ha egy ittenire tenyerelsz rá, lapokra esik szét, de nem sűrűsödik meg a tésztája, mert az konkrétan neki nincsen. Nem tudom ez így érthető-e.
Tegnap reggel tehát istenkirálynak éreztem magam, hogy kakaóscsigát reggelizhettem, elhatároztam hát, hogy ebédre is csinálok valami magyarosat. Volt itthon krumpli, tojás, szintén a magyar boltból tejföl és akadt némi spanyol szárazkolbász is, igaz, elég göbös, de ahhoz talán megfelelő, hogy csináljak belőle egy jó kis rakott krumplit. No persze. Feltettem a krumplit és a tojást főni, az addig oké. A tojás tette is a dolgát, főtt-főlögetett, rendben. A krumpli viszont... egy idő után (mondjuk 20 perc) elkezdte lelökni magáról a "héját", helyesebben a héjával együtt egy olyan nagyjából fél centis rétegét... Gyorsan kiszedtem hát, gondolván, hátha túlfőtt, mit tudom én, leszedtem a maradék "héjat" és belemorzsoltam a tepsibe, mert bizony vágni nem lehetett a kis drágát, mert olyan lisztes volt, hogy szarrá szétesett. Megkóstoltam, fulladoztam egy kicsit, olyan száraz és ízetlen volt az egész, de nem adtam fel, szépen rákarikáztam a tojást és a kolbászt, betettem sütőbe, jöjjön, aminek jönnie kell. Nagyjából tíz percet adtam a sütésnek, majd többé-kevésbé jó étvággyal (és sok-sok vízzel) lenyomtam az ír alapanyagokból álló kis magyar rakott krumplimat, közben pedig azon filóztam, hogy nem csoda, hogy majdnem kihalt ez az ország ilyen krumpli mellett...
Vacsorára a már említett (szintén magyar boltból származó) kefírt ettem, ma reggelire pedig végre befaltam az utolsó sajtos pogit is, amit már gondolom mondanom sem kell, honnan szereztem...
Amúgy ez olyan fura... Otthon olyan természetesnek tűnnek az ízek, olyan magától érthetődő, hogy van fahéjas álom, kakaóscsiga, isler, jó kis fehérkenyér, finom tejföl, kefír, túró és mikor ezek egyszer csak eltűnnek, semmi nem tudja őket pótolni, se muffin, se bagett, se semmi. Furcsa az élet... Ilyen apró dolgokon múlik a világ dicsősége.
Szerintem az év egyik legrondább napja van, szélviharban feküdtem, szélviharban keltem, ömlik az eső és a nappaliban és a konyhában is égetem a lámpát, hogy ne vakuljak meg teljesen. A réseknél süvölt a szél, 19 fok van a lakásban, félelem és reszketés.
Még Belfast előtt ugrott be, hogy létezik ez a nő, akinek a számai
mondjuk gimi második-harmadik osztályában kicsit többet jelentettek
nekem, mint manapság, de most is nagyon jó hallgatni a Left of the
Middle album számait, mert 110%-ig fel tudják idézni bennem a gimis
éveket és most már tök jó kis nosztalgiával tudok visszaemlékezni a
12-14 évvel ezelőtti időszakra...
És ami a durva: a mai napig emlékszem az összes szám szövegére,
kívülről, pedig akkor még nem volt net, hogy kikeressem a szövegeket,
magamtól jöttem rá, hol, mit énekel ez a nő...
Már csak annyit akarok mondani, hogy Home Alone esete forog fenn, AV elment valami konferenciára, most telefonált, hogy lassan indulnak át egy másik pubba, onnan ahol most vannak, hiába no, igazi megbízható partyarc.
Én eközben azon vívódom, hogy olvassak-e, nézzek-e Father Ted-et, esetleg Doctors-t, kezdjem-e el összeállítani Anyuék programtervezetét a hétvégére vagy írjam-e meg az összes óratervemet jóelőre. Netalántán feküdjek-e le a francba.
Emellett pedig isten áldja a kefír kitalálóját, még ha a felfedezését nem is tudta eljuttatni a nemzetközi porondra, úgyhogy ha az ember megkívánja (már a kefírt, nem a kitalálóját), akkor bizony el kell gyalogolnia a magyar boltba érte.
Elég régóta először újra belenéztem, milyen keresőszavakkal bukkannak rám a népek. Bármennyire is kézenfekvő lenne, nem sértődöm meg, hogy a keresőszavak döntő többsége tartalmazza a kövér, a dagadt, a hájas szavakat, mert nem veszem magamra, nem vagyok kövér, ez van, nem tudom, mikor beszéltem ennyit az elhízásról, hogy most kb mindenki ez alapján találjon ide, de mindegy.
Viszont.
Amit feltétlen meg szeretnék említeni, az a netező közönség hihetetlenül bájos keresési kultúrája, aminek következményeképpen olyan emberek jutnak el ide, akik olyanokat írnak be a google-be, hogy "kék járólapot vennék" meg "diófa törzset ki vásárol?"... Lehet, hogy ez csak számomra szívet tépő, hogy sokan úgy használják a keresőket, mintha a legjobb barátjukhoz beszélnének, de komolyan, el kell morzsolnom egy könnycseppet a szemem sarkában, ez annyira aranyos.
Szerdán reggel tehát elindultunk Belfastba. A múltkori
nyaralásból tanulva, amikor is kikaptam, mert túl sok kaját készítettem
össze (nem értem, miért baj, hogy volt egy külön kis utazótáska teli
mindenféle földi jóval: mazsolával, barackbefőttel, csokis keksszel,
például), most átestem a ló túloldalára, úgyhogy délben AV kopogó
szemmel kérdezte meg, hogy tuti nem csináltam-e egy-két szendvicset,
mire én csak bánatosan tudtam rázni a fejem, hogy nem, nem, tényleg
nem, ellenben van két korpás bucim, azt elrágcsálhatjuk üresen. A határ
közelében tehát savanyú arccal (én mondjuk néha-néha röhigcsélve,
milyen csóró már ez a kaja) elmajszoltunk egy-egy bucit, csak úgy,
szőrén, majd utána hálistennek mindketten rákattantunk a tájra meg a
tényre, hogy az Egyesült Királyságban vagyunk és el is felejtettük,
hogy éhen pusztulunk.
Vicces módon, amint elmaradoztak a táblákról az ír feliratok, a km /
órában megadott sebességhatárok átváltottak mérföld / órára (a méter
pedig hirtelen yarddá vált), körülöttünk pedig megsokasodtak a béna
angol rendszámok - úgy éreztük külföldön vagyunk... Ezt az érzést tovább erősítette bennünk, hogy Észak-Írországban agresszívebben vezetnek,
mint nálunk, hiszen míg Írországban fél év alatt egyetlen egyszer nem
villogtak le, bármi történt, Északon ez alatt az öt nap alatt ez nem
egyszer megtörtént, többek között rögtön ezen az első napon, amint
átléptük a határt. Na mindegy, hiába no, más ország, hiába vannak
azonos szigetre száműzve.
Belfastba tehát 2 körül érkeztünk meg és bár a szállást hivatalosan
csak 4-től lehetett volna elfoglalni, szerencsére már kész volt a
szobánk, úgyhogy egy gyors kipakolás után elindultunk gyalog felfedezni
a környéket. Mivel a Botanikus kert
csak 5 percre volt, ott kezdtük a nézelődést. Átsétáltunk az egyetemi
negyeden (Itt AV megjegyezte, hogy olyan, mintha zombik között lennénk,
mindjárt elénk ugrik valami véres arcú szörny, jajj de borzasztó... (Ez
a hozzászólás részben amúgy annak köszönhető, hogy egy ideje rákattant
a Half life nevezetű idiótaságra és a hely egy kicsit tényleg hasonlított
a játékban látott tájékra...)), beandalogtunk a botanikus kertbe,
megnéztük a két üvegházat - amik közül az egyik nekem különösen
tetszett, mert úgy van kialakítva, hogy az ember a trópusi növények tetejénél sétálhat
körbe - majd miután ekkor már tényleg az éhhalál szélén álltunk, úgy
döntöttünk, bekapunk valamit. Amint átböngiztük a közeli éttermek
kínálatait, megállapítottuk, hogy az éttermeket illetően igaz a hír:
míg Belfastban 15 fontból két ember már meg tud kajálni, Dublinban ezt
kb a duplájából ússza meg minimál szinten - ami tekintve, hogy a fontot
lassan egy az egyben váltják az euroval, azért nem rossz
teljesítmény... Végül a sok kínai, indiai, miegymás étterem közül a
Subway-re esett a választásunk, mert úgy gondoltunk, majd este eszünk
komolyabbat, most bekapunk valami gyorsat, aztán irány a város.
6,99-ért kaptunk is hát két kis szendvicset, két kis üdítőt és két
csokis cookie-t, ami tűzoltásnak elég volt, de azért valljuk be nem
volt az a csodakaja. A gyors ebéd után lesétáltunk a városba, ami
nagyjából 10-15 percre volt tőlünk. Elsétáltunk egy nagy mozi, a BBC és
az Ulster Hall
előtt, közben pedig megállapítottuk, hogy Belfast sokkal-sokkal inkább
hasonlít Pestre, mint D. Az utak szélesebbek, a járdák dettó, az
épületek többsége olyan, mint a 8. kerületi nagy polgári lakások és
ráadásul a jónép is szemetel... (D-ban még sosem láttam senkit, aki ne
a kukába dobta volna a szemetét, itt viszont már az első délután
láttuk, ahogy a földre üríti a zsebeit egy agyonsminkelt kiscsaj.) Az
Ulster Hall után beleakadtunk a City Hall-ba, ami kívülről gyönyörű és ami mellett ott pörög-forog a Belfast Wheel.
Még jó fél órát bolyongtunk a központban, nézelődtünk (Grand Opera House, Spires Mall ez utóbbi egy nagyon szomorú építmény, úgy néz ki, mint egy templom, de tuladonképp bevásárlóközpont), ámuldoztunk,
majd hat körül hazasétáltunk és bevetettük magunkat a forró
fürdőszobába, mert eddigre már kockává fagytam a magam részéről. Fürdés
után lesétáltunk a Subway-be (50 méterre volt, ez az egyetlen ok) és
egy mini-wrap és egy szenya társaságában szép csendesen eltöltöttük az
estét és elterveztük a másnapot.
Mivel csütörtökre viszonylag jó időt mondott az időjárásjelentés, úgy döntöttük, ekkor megyünk el a Giants' Causeway-hez.
A hotelben megreggeliztünk hát (AV valami botrányosan ronda palacsintát
evett citromos-mézes öntettel, én meg maradtam a Full English
Breakfast-nál (ami kb ÍGY nézett
ki, de én a tükörtojást kihagyattam, a gomba meg alapból nem volt része
a reggelinek)) és nekivágtunk a nagy kalandnak. Hogy szép tájakat
lássunk útközben is, a tengerpart felé vettük az irányt és szépen a
part mentén autókáztunk fel északra. Carrickfergusnál ugyan megálltunk,
hogy megnézzük a kastélyt kívülről,
de nagyjából negyed óra és egy kis parti séta után már indultunk is
tovább. Ezután egyszer még megálltunk (nem tudtunk ugyanis ellenállni a
tengernézegetés csábításának), de öt perc fotózgatás után újra úton
voltunk Ballintoy felé, első igazi állomásunk a Carrick-a-rede
függőhíd volt ugyanis. Bár útközben egyszer elkezdett szemerkélni az
eső, úgy gondoltunk, mire megérkezünk, úgyis eláll, ami tök jól be is
jött, hiszen mikor leparkoltunk, már csak egy óriási teljes szivárvány
fogadott a tenger felől. A helyről egyébként tudni kell, hogy a pénztár
és a híd között kicsit több, mint 1 km van, ami nem is sík, vagyis jó
20 perces sétába kerül elérni A látványosságig, ami mondjuk nem is
lenne gáz, ha nem Írországban lennénk, ahol öt percenként változhat az
időjárás, de sajnos ott vagyunk. Lényeg a lényeg, odafelé még nem
esett, de amint átértünk a híd túloldalára, leszakadt az ég, de nagyon,
úgyhogy rohamtempóban visszasiettünk a túlpartra, majd még
rohamabbtempóban visszaigyekeztünk a kocsihoz, útközben ugyanis egy fa
nem sok, annyi sincs. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez annyira ír
megoldás: van egy természeti látványosság, ami iszonyú sok embert vonz,
mert kafa, de annyi eszük nincs ám, hogy egy-két esőbeállót építsenek
vagy egy-két fát telepítsenek a teljesen csupasz placcra... Mondjuk
minek is, úgyis olyan ritkán esik...) Mindenestre elég az hozzá, hogy
nem ez volt életem legkellemesebb 15 perce, sőt, mondjuk ki, szar volt
ömlő esőben fújtatni felfelé anélkül, hogy a leghalványabb remény lenne
rá, hogy egyszer csak mégis eláll az eső. Vacogva, teljesen szarrá ázva
ültünk hát be a kocsiba, de amint beültünk, a nap hopp kisütött és az
eső természetesen elállt. (A híd amúgy jó volt, de a körülményeknek
köszönhetően annyira nem
tudtuk kiélvezni a hely szépségét.)
Következő állomásunk a nap fénypontja, a Giants' Causeway volt.
Útközben folyamatosan azért rebegtem, hogy ott ne járjunk ilyen pórul
és úgy tűnik, imáim meghallgatásra találtak, mert egy kis ijesztgetés
után (újra elkezdett szemerkélni) végül gyönyörű időnk volt és ez
hálistennek kitartott egész nap. Mivel az útikönyvben olvastam, hogy
van izgalmasabb megközelítésmódja is az Óriások útjának, mint simán
lesétálni a kövekhez, az információtól mi felfelé indultunk el. Nem
volt erőteljes kaptató, ahhoz viszont elég volt, hogy madártávlatból
pillantsuk meg a helyet, ami valljuk be, először nem tett ránk nagy
benyomást... Jó, kövek, jó, formásak - és? Ennél a Hegyestű a
Balatonnál kafább... Kissé savanyú arccal mentünk hát tovább, folyton
szem előtt tartva a Chimney Stacks nevezetű formációt, majd mikor rájöttünk, hogy mi a Shepherds' Steps-en lefelé fogunk gyalogolni, míg mások felfelé küzdenek,
máris jobb kedvünk lett, hiába no, káröröm vagy mi. Legyalogoltunk hát
félig a lépcsőkön, majd tovább, jobbkézfelé, az orgonasípokig. Itt AV
csinált pár vicces képet a tudtom nélkül, majd továbbcaplattunk ameddig
lehetett (sajnos nem végig a sárgaúton, ami ezúttal vörösút
volt, mert az erózió miatt le van zárva a gyalogút egy része). A
következő célpontunk a Boots nevezetű formáció volt, ahol szintén
csináltunk pár képet, majd továbbmentünk az igazi causeway-ig.
Közelről már impresszívebb a hely, mint felülről, jó fél órát el is
andalogtunk a szabályos kövek között, "alulról" tényleg vicces egy placc... 6 óra felé indultunk haza, de visszafelé nem a parton mentünk, mert mindenképp útba akartuk ejteni Stranocumot és a Dark Hedges
nevezetű helyet, ami élőben még gyűrűkurásabb, mint a képeken. A nagy
túranapunkat az IKEA-ban zártuk le, ahol 10 fontból szépen
bevacsoráltunk.
A péntek - elsősorban az időjárásnak
köszönhetően - meglehetősen lanyhára sikeredett. Már reggel szemergett
az eső, de minket ez nem tartott vissza, úgyhogy reggeli után
nekivágtunk újra a városnak. Mivel 11-kor és 2-kor ingyenes
idegenvezetés van az újonnan megnyílt City Hallban,
oda siettünk először. Regisztráció után (meg kellett adni a nevünket
meg hogy honnan jöttünk) jött egy néni, aki végigkalauzolt minket a
termeken. AV már-már röhögött, hogy élvezem az idegenvezetést, de
egyszerűen tényleg nagyon tetszett a hely. Nem tudok róla sokat írni,
látni kell, de tényleg. Mire véget ért a túra, az eső már komolyabban
csöpögött, igaz, még kibírhatóan. Elsétáltunk hát a Waterfront Hallig,
majd szépen végig a Lagan mentén a Custom House-ig. Innen átvergődtünk
a Clock Tower-ig (ekkor már elég erőteljesen esett, esernyőnk száma
persze zéró), majd egyszer csak a St George's Church-ben találtuk
magunkat, ahol valami szombati buli előkészületeibe csöppentünk bele.
Innen eljutottunk a sétálóutcákba, ahol szereztünk nekem hajkefét
(ügyesen otthonhagytam ugyanis) és vettünk Cherry Coke-ot meg két
csokit majszolni. Mivel mindenképp meg akartam nézni a St Anne's Cathedralt,
valami
úton módon újra nekivágtunk északnak, de először valahogy a St.
Patrick Church-ben kötöttünk ki, ahonnan visszafelé kellett sétálnunk a
székesegyházig, amiből vicces módon kinyúlik egy Spire (ezen mondjuk
jót röhögtünk, ezek az írek eléggé tű-mániásak, hadd ne kelljen
tippelnem, miért). A székesegyháznál már tényleg nagyon esett az eső,
úgyhogy úgy döntöttünk, beruházunk, vettünk hát két kis összecsukható
esernyőt 3 fontért (a szél nem fújt hálistennek, úgyhogy ezúttal attól
nem kellett tartani, hogy kifordul az esernyőnk). Frissen szerzett
zsákmányunkkal visszamentünk a City Hallig, ahol találtunk egy Easont
és látva, hogy valószínűleg délután is esni fog, vettünk két vastag
magazint: AV valami gitáros izét, én meg egy Marie Claire-t, mert járt
hozzá egy tábla narancsos Divine csoki. Ezután el nem ítélhető módon
beültünk a Mekibe, megebédeltünk, majd hazasétáltunk. A délután az
előrejelzéseknek megfelelően henyével telt: olvasgattunk, tévéztünk, én
még el is bóbiskoltam, hiába no, őszi fáradtság (ha-ha). 6 felé AV-re
rájött a mehetnék (ő úgy fogalmazott, hogy a 3. henye fázisba lépett,
konkrétan megunta), úgyhogy mivel még mindig esett, elautókáztunk egy
közeli bevásárlóközpontba plázázni. Ott kaptam három vastag zoknit meg
egy könyvet, majd bementünk az S-sel kezdődő üzlethálózat egyik
boltjába, aminek most nem jut eszembe a neve, mert itt normális
Írországban nincs ilyen üzlet és bevásároltunk vacsorára, azaz
szereztünk kenyeret, felvágottat és kakaót. Este megint csak
olvasgattunk, henyéltünk, restkedtünk.
Szombaton szebb volt az idő hálistennek, mint pénteken, kicsit borongott ugyan, de nem vészesen. Reggeli után elautóztunk hát a Belfast Castle-be,
ami a város északi részén van, a Cave Hill lankáin. A kastély körül
különböző nehézségű sétaútvonalak vannak, de mivel nem voltam túl
alkalmas a sétára, inkább csak besétáltunk a kastélyba, ahol a második
emeleten van egy egész klassz ingyenes kiállításféleség, majd
lesétáltunk a kertbe és próbáltuk megkeresni a macskákat, szám szerint
kilencet, de sajnos csak hatot találtunk. Pl EZT. A kastély után elmentünk a Titanic Quarterbe,
ahol megnéztük a dokkot, ahol összeállították hajókat, de mivel a
következő idegenvezetés csak két óra múlva indult volna (hasonlóan a
City Hallhoz, itt is 11-kor és 2-kor van guided tour), inkább
továbbléptünk. Következő célpontunk a Stormont volt,
ami előtt elég béna módon van 5-6 parkolóhely és szevasz (persze lehet,
mi támadtunk rossz irányból). Felgyalogoltunk az épületig (kissé
Champs-Elysees szindrómás séta volt), majd miután kiderült, hogy zárva
visszakullogtunk a kocsihoz és elindultunk a veszélyzónába, a Falls Road-hoz.
Gúvadt szemmel kerestük a híres mural-okat, de egy-két kisebb
kivételével nem igazán találtuk meg őket sajnos. Ráleltünk viszont egy
számunkra bunker néven elhíresült templomra (mivel felolvastam,
hogy a hely shelter-ként szolgált a háború alatt az embereknek, AV
eléggé ateista módon arra következtetett, hogy biztos valami bunkerről
beszélünk, úgyhogy alig várta, hogy megnézzük a helyet, mert szegény
azt hitte, olyasmi lesz, mint komáromi erőd...), majd elmentünk az
IKEA-ba ebédelni, mert nagyon megkívántam a fish&chipset és azt meg
hol máshol lehetne venni, mint egy svéd áruházban... Ebéd-vacsora után
azt hiszem hazamentünk, ejtőztünk egy kicsit és 7-kor belevetettük
magunkat a belfasti éjszakába, azaz besétáltunk a központba és
felültünk a Belfast Wheel-re, hogy megcsodálhassuk az esti város
fényeit. Az óriáskerekezés után elsétáltunk még a Victoria Square-re,
majd elvileg még meg akartuk nézni a Fountain Centre-t is, de eddigre
már annyira szarul éreztem magam, hogy tök sötétben sétálunk a már este
8-9-kor is halálra kokózott tizenévesek között (sajnos azt hiszem
használhatnám a k*rvák és str*cik szót is), hogy elkezdtem hisztizni,
hogy menjünk haza, mert ezt nem bírom, úgy érzem magam, mint egy hatvan
éves nyannyer, eljárt felettem az idő, iszonyodom ettől a kultúrától, én
nem akarok debreceni diák lenni. Nem tudom, otthon is ez-e a helyzet,
AV szerint haladunk-haladunk, sőt, de én egyszerűen utálom ezt az
irányt, amerre a világ halad, annyira értelmetlen és céltalan ez az
egész, hogyha erre gondolok, tök elszomorodom. És most lehet azt
mondani, hogy vén vagyok, akár a föld és hogy fúú, mi is ilyenek
voltunk tizenévesen, csak azt már jótékonyan elfelejtettem, de nem, mi
nem voltunk ilyenek, mi nem füveztünk gimiben, nem töcsköltünk minden
héten mással és legfőképp nem jártunk minden nap hajnalig bulizni.
Házibuliban voltunk, persze, max. havonta egyszer, ahol a társaság kb
30%-a részegedett le és nem az volt, hogy több hektó pálinkát
tüntettünk el per fő... Az a baj, hogy úgy látom, rohamosan csökken a
színvonal, a tesóm (harmincas évek közepe-vége) és az én korosztályom
(huszonév vége) közt még nincs ekkora rés, mint a miénk és a mostani
gimisek között. Nálunk szó sem volt még tanárverésről annak idején,
lehet, néha feleseltünk, de emlékszem, hogy fostam, mikor az ofőtől
kaptam egy figyelmeztetést, mert túl sokat vihogtam óra alatt... Nem
tudom, hová tart ez a világ, de idegesít, az biztos. Hazafelé ezen
filóztunk, mi lesz, ha ez a mostani gimis korosztály válik szülővé,
milyen értékeket tudnak majd mutatni a következő generációnak?
Lenyugszanak egyszer vajon? Aki így kezdi kvázi az életét,
megváltozhat? Aki ágyról-ágyra jár és puccos képeket tesz fel magáról a
netre, megjöhet annak az esze valaha? Nagyon remélem, hogy igen, bár
bízni nem bízom benne... Komolyan mondom, szinte megkönnyebbültem,
amikor beléptünk a hotelbe, végre biztonságban...
A vasárnap már nem sok újat tartogatott sajnos. Szokás
szerint megreggeliztünk, majd összepakoltunk és hazaindultunk.
"Útközben beugrottunk" Bangor-ba, de mikor kiszálltunk a kocsiból olyan
farkasordító hideg volt, hogy sétáltunk egy kicsit a kikötőben,
ijedeztünk egy keveset a furcsa hangoktól (a szél bizonyára átfútt a
vitorlások között, aminek valami iszonyú félelmetes hangorkán lett az
eredménye), majd miután láttuk, hogy a Pickie Family Fun Park is üresen
tátong, villámgyorsan visszaügettünk a kocsihoz és száguldottunk haza.
Itthon csináltam palit (ja, az IKEA-ban vettünk egy serpenyőt 0,99
fontért, ha-ha) és a délutánt ismét csak henyével töltöttük.
Hát ennyi volt a mi kis hosszú hétvégénk, képek még nincsenek, sajnálom, sajnálom.
Tekintettel a nehéz időkre, ma megajándékoztam magam egy világoskék pizsamával, amin egy varrott (nem nyomtatott!) cicmó épp kinyom egy kis fogkrémet és azt kéri, hogy Wake me up in the morning. Szerintem tök jó, most épp mosódik kifele, remélem a hétvégére megszárad ebben a jégveremben és akkor ha kivasalom jó forró vasalóval, szombaton már fel is vehetem, éljen.
(Amúgy most látom, Magyarországon hidegebb van, mint itt, de miután egy éve folyton fázom, nehezebben viselem az otthoninál kevésbé hűvöset is... Magyarországon legalább nyáron meg lehetett rohadni...)
Most, hogy megjöttünk, átállítottam a meebo-t, meez-t (köszi Pipi) kültérre, mert mielőtt elmentünk, elfelejtettem ezt megtenni és ez kicsit zavar. Most így marad pár napig, igaz, késésben van, de mégis jobb ez így a lelkemnek, lásson ő is világot...
Egyébiránt itt ülök a hálószobában, behoztam ide a laptopot, mert a nappali a fekvésének köszönhetően egy jégverem, itt meg legalább 19 fok van, juhé. Egy csoda ez a wi-fi dolog amúgy, benyomtam a gépet és azonnal tudtam kapcsolódni... Ha ilyet tapasztalok, mindig elgondolkozom azon, hogy ha rajtam múlna, még mindig csontokkal díszítenénk a faviskóinkat és a magam részéről szerintem én a kereket sem fedeztem volna fel, ha nem baj.
Az őszölés különben nagyon jó volt, sokat sétáltunk, sokat mászkáltunk Belfastban és környékén, de erről majd bővebben is írok, most csak annyit akartam közölni, hogy csodálatos dolog a technika, el vagyok ájulva tőle, de komolyan.
Miután a tegnapi nap olyan volt, amilyen, mára kénytelen voltam összeszedni magam: mostam, teregettem, mosogattam, vásároltam, fordítottam, korrektúráztam, webdesign-oltam, képeket szerkesztettem és főztem. Ja meg volt öt órám is, egy angol és négy magyar.
Most olyan érzésem van, mintha az, hogy reggel még beugrottam a GP-hez is, már a múlt héten lett volna.
És most elrejtem az időgépemet, mert nem szeretném, ha a holnap induló mini-nyaralásunk is így elillanna...
Jajj olyan szívesen leírnám, mi folyik itt, de nem tudom, elég az hozzá, hogy rég volt ilyen fos-szar napom, mint ma, ég a szemem a sok sírástól, pedig igazán okom sem volt rá (még).
Holnap folytatódik a tortúra, erőt-egészséget kívánok magamnak és kitartást.
Van rosszabb, mint a magyar bürokrácia, believe me.
Kéne írnom az óraterveimet, mert jövő szerdán megyünk nyaralni,
úgyhogy a heti óráimat besűrítettem hétfő-keddre, de most valahogy úgy
nincs kedvem gondolkozni, logikázni, alkotni. Vasárnap délután / este
van, na, ilyenkor be kell ülni valami filmre és bámulni kell ki az
arcunkból vagy el kell menni a Mekibe, enni egy McChickent Fantával és
siránkozni, hogy megint vasárnap este van.
Mondjuk az egy
dolog, hogy engem most egy hétökrös szekérrel sem lehetne elvontatni
innen, de tippeket adni azért még tudok, még ha be is vagyok bugyolálva
két takaróba és még ha így is jéghideg a lábam, akkor is...
Ami amúgy a hétvégét illeti, AV még mindig a Nagy Projekten dolgozik. Zárójelben jegyzem meg, hogy kétlem, hogy valaha is
kész lesz a dologgal, mert már annyi ideje ez a téma, hogy szerintem ez
ilyen never-ending story, ilyen nagybetűs Nagy Projekt, mint a
nővéreknek az, hogy Moszkvába utaznak végre. (Ez különben kamu,
előbb-utóbb kész lesz ám, tudom, csak már tényleg ezer éve terítéken
van a Projekt.) Mondjuk most speciel nem nagyon bántam, hogy itthon
ültünk egész hétvégén, mert vagy aludtam vagy olvasgattam, de
mindenképpen vízszintben maradtam. Na jó, egy kicsit túlzok, mert ma
elsétáltunk a Clifton Court Hotel
MET bárjába, mert magyar menü volt terítéken, de azért ez nem volt sok,
össz-vissz kb egy órába telt, mire odaértünk meg vissza. Bár a héten
már főztem zöldbabfőzeléket, spenótot, túrós tésztát, nagyon jól esett
egy kis hazai íz, ettünk frankfurti levest, tárkonyos levest, rántott
húst tört krumplival, marhapörköltet tarhonyával és palacsintát is...
(Mindezt itallal együtt €28-ért...) Nálam abszolút nyerő a diós
palacsinta és a frankfurti leves volt, de a többi kaja miatt sem kell
szégyenkeznie a szakácsnak, az biztos.
A hétvégével kapcsolatban másról nem igazán tudok beszámolni, szép volt, jó volt, ráadásul tegnap este még a Szeleburdi Családot is megnéztük...
Vigyázat! Erősen nyűgös bejegyzés. Csak saját felelősségre.
És még unom, hogy itt nincs fagyasztott tök, spenót, sóska, zöldbab,
normális tejföl, túró, a chipsen kívül más sós rágcsa, Canada Dry és
baracklé. Hogy nincs egy cukrászda, ahol lehet mondjuk egy jó kis
krémest kapni vagy egy lúdlábat vagy bármit, ami nem pie vagy shortcake
vagy cheesecake vagy muffin; hogy nincs egy kajálda, ahol húson és
krumplin kívül van más is; hogy nincs egy fürdő, de még csak egy uszi
se (az egész országban 3 db 50 méteres uszoda van, de egyikbe sem lehet
csak úgy elmenni, éves bérletet kell venni); hogy nincs normális
tömegközlekedés; hogy októberben nagyjából minden bezár áprilisig (még
a fedett látványosságok is); hogy szarul vagyok és hogy Bloody men are
like bloody buses (You wait for about a year, And as soon as one
approaches your stop, Two or three others appear => és itt
természetesen nem fiúkra kell gondolni, mondanom sem kell.)
Áh. Picsába.
